Fakocka stílusú, vagy éppen értelemtől tündöklő (bár ez utóbbitól nagyon tartanak a pasik)
Csinoska, vagy éppen házias, de mindenképpen az ágyban egy „kiéhezett ribanc”
Vékonyka, vagy molettebb, kinek mi jön be lentebb.
Szőke, barna, vagy fekete, csak legyen hozzá kedve.
Aki a vöröset szereti, az éjszakai kicsapongást sem szégyenli.
Mikor éppen milyen a kedve, vagy az időjárás. Ki tudja, mitől függ.
Na, jól van, hagyjuk a „rém” rímeket.
Beszélgessünk komolyan, mi is a pasik álma, egy vagy éppen két, netán sok nővel kapcsolatosan.
Szóval mire is vágyik az erősebbik nem?
Jó lenni tudni, de komolyan, mert a normál közhelyeken kívül nem igazán tudod kideríteni, mert nem (merik) mondani.
Példát sokat fel lehetne sorolni, de nem hiszem, hogy érdemes erre a betűket pazarolni (még a végén elfogynak és lemarad a lényeg - már ha van olyan), mert a képlet mindig ugyan az, csak ki innen, ki onnan mondja el.
Némely pasik álma szivárványszínű, de ezt a témát (sokak megkímélése végett) végképp kihagynám, ha nem túl nagy gond.
Beszélgettem sok-sok hímnemű egyeddel, de sajnos, mint ahogyan említettem is már, csak a szokásos fantazmagóriák tömkelegét sikerült kiszedni belőlük.
Ezek után kíváncsi leszek a gyengébbik nemre, hogy ők, hogyan is látják ezt a dolgot, és ki mit fűz majd ehhez a témához.
Egy szó, mint száz uraim, maguk pont ugyanakkora talányok, mint mi hölgyek.
Furi volt, mert részemre nem egy megszokott társulat, mégis nagyon jókat mulattam rajtuk.
Kedvesek voltak, és minden látszat ellenére nagyon is illemtudók. Bár csak velem szemben, mert egymást osztották ám keményen, ami mellé egy névnapi köszöntés miatt nem kevés alkohol is társult, és így aztán már, tényleg nem nagyon tudom elmesélni, ki milyen állapotban is leledzett.
Érdekesség azonban tökéletes volt, hogy meg tudjam figyelni az ellenkező nem olyan tagjait, akik talán még emlékeznek rá, hogy milyen is, amikor jól érzi magát az ember, és nem feszeng, vagy tesz úgy, mint ha kúltúrlény lenne, csak, mert a munka környezet ezt kívánja meg.
Komolyan mondom üdítő volt. Jobban mondva, nagyon más, mint az én világom.
Mondjuk az én világom nincs tele egymást szivató hentesek tömkelegével.
Bár lehet, hogy pont ez hiányzik belőle? Lehetséges.
Egy „apró-pici” hentes van benne pedig.
Ő az én „nemistudompontosanmegfogalmaznimicsodám”, de életem egyik legfontosabb szereplője, hiszen ő mindig itt volt nekem, hiába történt bármi, vagy jöttek mentek a szereplők az életemből.
Egy ilyen szereplője van még életemnek, aki egy szintén „apró-pici”, bár ő biztonságiőr.
Ebből egyenesen következik, hogy nem nőkről beszélek, bár milyen meglepő is.
Életemben a két legfontosabb pasi, és én most komolyan mázlistának érzem magam, hogy ismerhetem őket, és remélem ez a státusz nem fog megváltozni sohasem.
Kedvesek (legalább is velem), önzetlenek, segítőkészek.
Mi kell még?
Belőlük, vagy 110 ilyen
Bár hiányzik az életemből még sok minden, de nem baj, mert mint minden újév, ez is új lehetőséget hoz magával, és biztos, hogy jobb lesz, mint az előző. (de erről majd év végén)
Addig is, remélem sikerül, minél több időt eltöltenem hasonló kaliberű emberekkel.
Megtettem, egy olyan lépést, amire már rég vágyom, és amit sokáig bizonyos, hogy nem tettem volna meg, ha csak nem úgy alakul, ahogyan most is alakult.
Kezembe vettem megint az életem.
Büszke vagyok, nem is kicsit, mert a félúton elvesztett önmagam keresése mellett, azt hiszem, hogy kezd belém visszatérni, ama habitus, amit mindig is szerettem magamban, hogy engem senki, semmilyen körülmények között, (na jó egyet kivéve) nem tudott két vállra fektetni.
Lehetséges, hogy belebukom, de annyi bukást túléltem már. Ezt is túl fogom.
Azt hiszem legalább is.
Érdekes ez a magamat felkutatós, átgondolós, megtalálós dolog, sőt már-már krimibe illő kutatás.
Sokszor, nem ismerek rá magamra, és nem tudom elhinni, hogy ez valóban én lennék, és nem csak egy eljátszott szerep. Pedig, hát nem az. Be kell, lássam, hogy az a 10 év házasság, ami a hátam mögött van, igen komolyan és nagymértékben megnyirbálta, ama személyiséget, aki valóban bennem lakik, és pontosan a kis szabadszellemű gondolkodásával, és hozzá állásával varázsolta el mindazokat, akikkel kapcsolatba lépett, még ha csak egy rövid időre is.
Ez mind annak köszönhető, hogy lettek olyan emberek az életemben megint, akik észrevették, hogy létezem.
Mielőtt félre értenéd, szó szerint engem vettek észre. A szürke kis madarat, és nagyon jól esett, hogy emberként viselkedtek velem.
Jól esett, hogy törődtek velem, és nem engedtél el a kezem, még akkor sem, ha én szerettem volna.
Velem voltak, ha bántó, és sértő voltam akkor is.
Ezek az emberek, valószínűleg fel sem fogják, hogy mit jelentenek nekem, és ha kérdezem, hogy mi a helyzet velük, akkor azt nem merő megszokásból kérdezem, hanem mert tényleg érdekel.
Szeretném, ha bíznának bennem, megosztanák velem az érzéseiket, fájdalmukat, szeretetüket, örömüket, egyszóval magukat.
Szeretném, ha tudnák, hogy nálam, biztonságban vannak, és ugyan úgy, ahogy én magam (mostmár biztosan), ők is lehetnek önmaguk.
Köszönöm nekik, nektek, hogy vannak, vagytok nekem, szívem legmélyebb szeretetével.
Főleg a legszebb, és még fényesedő csiszolatlan gyémántnak
Nő lévén, nagyon sokat gondolkodtam ezen a szokásos kérdésen, hogy a női nem, valóban nem-e, vagy csak egy jól vetített igen.
Hogy, őszinte legyek, én magam sem tudom eldönteni, mert nagy ritkán ugyan, de, akkor kőkeményen NEM-et jelent.
Csak hát, azok a szegény pasik, hogyan döntsék el, hogy ez mikor igen, és mikor nem az?
Útmutató, na hát az nincs. Ez a női lélek rejtelme marad, még nekünk nőknek is nyugi.
Pedig érdekes a felvetés, hiszen ugyan mindenki magából indulva ki, én eltöprengtem, hogy miért van ez, vagy mikor is mondjuk.
Szerintem így belegondolva, sok mindentől függ. A szituációtól, hogy kinek, és mire mondunk nemet.
Ha valaki szimpatikus, és még a fantáziánk is meglódul, akkor az a nem, tuti, hogy nem igazi nem, csak kéretés. Hogy derül ez ki? Figyeljétek az apró jeleket. Sok van belőlük, hű de mennyi. Ha tudnátok. Az, azt jelentené, hogy figyeltek J
De mivel nem figyeltek, így nem is látjátok azt a sok kis apró intő jelet, amik ugyan ott vannak, de kérdem én minek is?
Szóval, tegyük fel a következő szituációt.
Adott ugyebár egy nőstény nemű egyed, és egy hím nemű egyed.
Kerülgetik egymást, mint a forró kását, de lépni vagy nem mer egyik sem, vagy a nőstény rossz jeleket küld, vagy a kan nem figyel a jelekre.
Ilyenkor szokott az a szituáció bejönni, hogy a nőstény közérthetően jelez a hímnek, aki természetesen elsiklik e felett, de ha végre felfogja, akkor meg áll bambán, hogy mit is csináljak.
Na ugye, ebbe az esetben a nem az NEM. Már csak azért is.
Ha veszi a hím a jeleket, és lép, akkor jön az a fajta cicázás, hogy neeeeeeeeem, ami viszont IGEN, csak, hát ugye nem adjuk ám magunkat olyan könnyedén J
Ha meg már kellőképpen fel húztuk a kanokat, akkor engedünk kicsit a pórázon, és élvezzük, (mert lássuk be, hogy igen) a csaholást, és a nyálcsorgatást.
Erre megy ki az egész. Ugyebár! És milyen jó is látni ezt.
Aztán, amikor végre elengeded azt a pórázt, akkor olyan nagyon jó, ahogy a nyakadba „lihegnek”, és bújnak, és olyan nagyon akarnak, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz nekik.
Lássuk be hölgyeim, imádjuk kínozni a pasikat, a legvégsőkig. Naná, hát, hogy a fenébe ne.
Ez a lényeg. Ilyenkor érezzük, hogy létezünk, mert valaki csahol értünk.
Nem csak ebben a témában, hanem nagyon sokban, sőt tulajdonképpen mindegyikben.
Tudod, vannak emberek, akik hátráltatnak, nem is kicsit, és vannak olyanok, akik segítenek előrébb jutni, minden különösebb indok, vagy ok nélkül, önzetlenül.
Sajnos, ők vannak kevesebben. SAJNOS.
Bizonyos témában, vagy témákban, ha az ember segítséget kér, akkor ugye vagy kap, vagy nem. De semmiképpen nem szeretem, hogy emberek ezen élik ki ferde hajlamaikat, hogy az amúgy is fekvő emberbe belerúgnak még egyet.
Minek is? Segítség ez kérem?
Éppen ezért nem tudom, és nem vagyok biztos abban, hogy meg kell, osszak dolgokat a külvilággal, hiszen olyan bizonytalan sokszor, hogy ki fog segíteni, vagy ki fog beléd rúgni.
Ráadásul, sajnos az emberben vannak, rossz tapasztalatok is, hogy akitől a legkevésbé várod, az is beléd rúg egy jó nagyot. Vagy éppen fordítva, ahonnan nem várod, onnan jön a segítség.
Sok dolgot megél az ember az élete folyamán, és az-az igazság, hogy rá kellett jöjjek, hogy azért emlékszünk a szépre sokkal inkább, mert sajnos abból jut a kevesebb, bármennyire is igyekszünk, és bármennyire ezt szeretnénk.
Bizalom kérdése? Igen, nagyon is, sok-sok dolog az életben, hiszen a bizalom nagyon fontos, ami nagyon nehezen alakul ki (akár mennyi alap bizalommal is indul az ember), és hamar elvész, ha valaki nem figyel rá eléggé.
Vannak olyanok, akik szeretik tesztelni a határokat, de ez nem biztos, hogy tudatosan teszik.
Lehet csak önzőség. Mást nem nagyon tudok, de mindenki ennyire önző lenne.
Vagy csak nekem tűnik úgy? Lehet.
De annyira nem jó, hogy sokszor süket füleket talál az ember. Sőt talán mindig.
Fájdalmas az igazság, és nehéz megemészteni, de van, amikor nincs más út, hiába bántunk meg bárkit is.
Nem ez lenne a bizalom alapja? Nem ez lenne a lényeg?Választ kapni, még akkor is, ha az fáj? Töményen az igazságot, bele az arcunkba?
Az a baj, hogy ilyen esetekben, a rosszhír hozóját utáljuk, pedig nem biztos, hogy őt kéne, hanem akiről a hír szól.
Na igen, ez is szépen hangzik, de csak így elméletben.
Pont ez az, ami miatt, nem mondjuk, és sajnos pont e miatt nem alakul ki a bizalom sem, mert mindenki csak hallgat.
Az teljesen mindegy, a lényeg az, hogy beszéljünk róla.
Fontos a kommunikáció, talán a legfontosabb a világon, mert hiszen az információra szüksége van mindenkinek, szóljon az jó és szép dolgokról, vagy éppen katasztrófákról.
A mai világban, amikor már ilyen nagyon kinyílt a világ az internetnek köszönhetően, végre az emberek kezdenek információ éhesek lenni. A bajom csak az, hogy nem úgy kommunikálnak egymással, ahogy kéne.
Tehát nem egy szobában ülve kéne, a monitort lesve, és gombokat nyomkodva, hanem igenis kint a szabadban, és egymás szemét és arcát látva.
Nem is értem néha, hogy-hogy nem fog kihalni ez a bolygó így. Bár, mint tudhatjuk, vannak ismerkedő oldalak, ahol az emberek megbeszélik (és ismételten nem személyesen, hanem egy szobában ülve), hogy ki milyen, mit szeret, mit nem szeret, milyen is valójában, ahelyett, hogy vennék a fáradságot, és azon a régi hagyományos módon megismernék egymást.
De erről ennyit.
Szóval a kommunikáció alapvető lényege a SZEMÉLYES kontaktus.
Ha tetszik, ha nem.
Sokkal jobb, még ha csak néha is, de kiszakadni az e-mailok, faxok, és sms-ek világából, leülni a haverokkal (akár egy sörözőben, akár egy kávézóban) és egy jót beszélgetni.
Még egyszer elmondom, BESZÉLGETNI!!!!
Együtt nevetni, eltöprengeni és elvitázni, olyan okfejtéseken, amik a saját gondolatainkat, és saját érzéseinket tartalmazzák, vagy esetleg együtt sírni.
Lassan el is felejted, hogy milyenek a barátaid, a környezeted.
Lép ki az ajtódon, és mint a neten, kezdj el jönni, menni, mint amikor szörfölsz, és ismerd meg a különböző „weblapokat”. Hidd el, itt kint is érdekes és színes a világ, nem csak odabent. Sok dolog történik, nem értem, miért hagynád ki az életedből, ha nem muszáj, hiszen ÉLSZ, még ha elsőre neked sem teljesen egyértelmű. Sőt, itt a levegő is jobb.
Ne csak a monitorlesés töltse ki az idődet, hiába mondod, hogy ott is kommunikálsz, mert ez nem így van, csak te hiszed ezt.
A kommunikáció összetett dolog, beletartozik a verbális rész, a testbeszéd, de főleg egy szempár, akihez éppen beszélsz, és arra figyel, amit te mondasz.
Emlékszel még milyen volt az idei tél, vagy tavasz?
Mekkora hóembert épített a szomszédban a kisfiú? Milyenek voltak a virágok, és a fák? Milyen volt kicsinek az-az édes kiscica, akit barátod kapott ajándékba?
Nem? Nem is emlékszel, hogy kapott cicát?
Nem is értem miért lehet ez, de komolyan.
Próbáld ki, nem fogod megbánni, ha kommunikálsz hús-vér élő egyedekkel.
De ha azt választod, hogy bezanzulsz, ám legyen.
Ám, ha meggondolod magad, mi IDEKINT várunk TÉGED nagy-nagy szeretettel.
Gondoltam, megírom életem egy nagy „szerelmének” a történetét, hátha nem én vagyok az egyetlen elmeroggyant ebben a témában, és lesz, még aki magára ismer ebben a csodálatos kapcsolatban.
Történt egyszer egy szép napon, hogy elért egy illat, ami elég érdekes volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, és elkezdjek utána járni, hogy mi is ez.
Miután felfedeztem, hogy honnan jött az illat, gondoltam, megkóstolom, de akkor valahogy nem alakult ki ez a frenetikus vonzalom kettőnk között, ami a mai nap már megvan, és amíg élek, biztos, hogy meg is marad.
Fura volt az íz, összességében is, nem csak részleteiben, és nem nagyon értettem, hogy mások, miért is isszák ezt a löttyöt ekkora elánnal, és ilyen változatosan. Nekem egy ideig mind egyforma íz, és illat volt.
Aztán egy szép napon azon kaptam magam, hogy mérhetetlenül elfáradtam köszönhetően az állandó munkának (és ez valóban napi 24 órás munkát jelent), és egy nagyon kedves aktuális kollégám, azt mondta, hogy menjünk el, és igyunk egy jó (?) kávét. Bár nem volt meg a kettőnk közti vonzalom (mármint a kávéval, és nem a kollégával), gondoltam miért is ne, hisz olyan nagyon nem árthat, ha mindenki issza.
És ekkor, megtörtént a csoda!!!!
Megkaptam, az éppen frissen lefőzött, illatos kávémat, mézzel, és tejjel beízesítve, és igen, akkor kimondtam a boldogító „igent”.
Elmondhatatlanul nagyon jól esett a fáradt kis lelkemnek, és tulajdonképpen megmagyarázhatatlan módon a testemnek is, ahogyan felmelegítette, és átjárta, a mézes kávé illata, és aromája.
Valahogy, akkor tört meg a jég, ahogyan éreztem, hogy új erővel tölt fel, és, hogy ilyen jól még nem esett semmi, amit ittam, pedig ez csak egy kávé volt. (gondoltam én)
Na, én ekkor lettem „szerelmes”, ami azóta is tart, törhetetlenül.
Teljesen mindegy azóta, hogy hideg, vagy meleg, mézes, vagy sima, alkoholos, vagy mentes, mindegy, csak kávé legyen, és tartson ki egész nap.
Azóta élvezem, ahogyan változik az íze, az illata, és a hőmérséklete.
Mert sok van neki ám, hú, de még mennyi.
Nem is lehet felsorolni, pontosan mennyi, de mennyi arca van. Olyan, mint egy jó szerető.
Pontosan olyan, ott és akkor, úgy ahogyan kell. Se több, se kevesebb.
Nem tudom, hogy mi az, ami lángra lobbantotta szenvedélyem, és nem tudom, hogy mi tart fogva azóta is, de nincs az a pénz, amiért lemondanék erről az intim kis kapcsolatról.
Eddig ez az egyik legjobb kapcsolat, ami történt velem az életben, és azóta is hűek vagyunk egymáshoz.
Nem kérünk számon a másikon semmit, nem verjük egymás fejéhez a problémáinkat, nincs féltékenykedés és veszekedés, mindig ott vagyunk egymásnak, bármi is történjen.
Remélem, ez így is marad, mert ha létezik igaz „szerelem”, akkor ez pontosan az.
Alapvetően érzésekre emlékszem, nem a történésre. Szeretem, amikor bennem vagy, és nem hiszem, hogy ezt másképp el tudom mondani neked.
De megpróbálom megfogalmazni, hátha megérted.
Szeretem, amikor harapsz, vagy megfogsz, és finoman megszorítasz, szeretem, mikor finoman rámenős vagy.
Soroljam még?
Légy szíves, sorold
Szeretem, amikor finom puha pici puszikkal, végig csókolod a testem, ahogy elidőzöl egy-egy helyen, és amikor finoman megcsiklandozol a nyelved hegyével.
Szeretem, amikor izgatni kezdesz, először finoman, majd vadul, mint ha ez lenne rá az utolsó lehetőség.
Ahogy beleharapsz a nyakamba, és ahogy érzem belőled azt a fajta vágyat, hogy belehalsz, ha most rögtön nem lehetek a tiéd, azt a fajta hiányérzetet, hogy olyan vagy, mint egy szomjazó a Szahara közepén, aki alig várja, hogy találjon egy oázist.
Szeretem, amikor behelyezed, de csak szépen lassan, és amikor már nem bírom, akkor kiveszed, majd amikor már szinte fáj a hiányod, akkor vissza, de csak szép lassan, alig-alig mozdulva, még inkább felhúzva ezzel az összes idegszálam.
Szeretem érezni, ahogy orgazmus előtt megfeszül a makkod, szeretem hallani, ahogy zihálsz, és teljesen másképpen veszed a levegőt.
Szeretem, mikor nem tudom visszafogni azt az érzést, hogy muszáj hangot adnom annak a görcsbe rándító, mégis utánozhatatlanul jó érzésnek, amit kiváltasz belőlem.
Tudod, mit szeretnék még?
Mit szeretnél még, meséld el nekem
Ha ez az egész, nem csak egy álom volna, hanem maga a színtiszta, de annál élvezetesebb valóság.
ChrysseA futball, mint sport? (egy laikus szemével, egy nem laikus szempárnak)
Először is, szögezzük le, hogy szerintem az nem sport, ha 22-en kergetnek egy labdát.
Ez hülyeség, mert igazából azt hinné az ember, hogy csak erről szól. Pedig nem.
Nagyon nem, de sajnos mivel nem vagy tisztában azzal, hogy miről is szól a játék, és mi a menete, vagy mik a szabályaik, így csak a buta nézés marad a részedről.
De, az meg nagyon mókás, azoknak, akik értik miről is van szó.
A legszebb az, hogy ők meg azért néznek bután, mert nem értik, mit nem értesz ezen?
Ezek így születnek. Benne van a génjeikben, így ne csodálkozz, hogy néznek rád, mint borjú az új kapura.
Nos, ha egyszer csak nagy nehezen rászánod magad arra, hogy megtanuld a szabályokat, jelzéseket, egyáltalán tisztába legyél az alapokkal, akkor szembesülsz vele, hogy nem is olyan rossz játék ez, csak más szemszögből kell nézni.
Vagy eleget kell hozzá inni.
Ezt, mindenki döntse el maga.
Szóval, mihelyt tudod, az alapvető szabályokat (les, szöglet, szabadrúgás) egész élvezhetővé válik, ez az ide-oda szaladgálunk egy labda után című „sport”. (azért vannak még fenntartásaim ezzel a jelzővel szemben.)
Nagy nehezen a fejedbe verik mi is az a les.
Majd jön a többi szabály, és úgy érzed (hozzá teszem teljesen jogosan), hogy sosem, érsz a végére, és mindig lesz valami új, amit meg kell tanulni.
Ez az út sosem ér véget.
Hidd el, így van.
Majd, egyszer csak eljutsz oda, hogy lesz egy kedvenc csapatod (kinek előbb, kinek utóbb, kinek meg már akkor, mikor lövése sincs az egészről), és elkezdesz szurkolóként viselkedni.
Nem csak oda-oda nézel, majd elkapcsolsz, hanem elkezded követni a meccset, kikéred magadnak, ha szabálytalanság történik, és visítasz, ha gólt rúg a csapatod.
Mivel, ezen a folyamaton úgy mész át, hogy észre sem veszed ezt az egészet, így csak arra leszel figyelmes, hogy már te is bambán nézel azokra, akik nem értik a focit.
Pedig te is így kezdted.
Lehet nem is olyan rég?
Ja, és minden képpen leszel még rosszabb is, hidd csak el.
Azért használtam ezt a szót, mert nem szeretem „azt” a szót, hogy skizofrén.
Pedig valahol, mindenki az, hiszen mindenkinek van egy másik ÉN-je.
Ettől, még nem szeretem, hiszen általában véve azokra mondjuk, akik valóban klinikai esetek már.
Egyszer, egy kedves barátnőm, bekerült egy bizonyos klinikára, ahonnan nagyon nehezen, de kimentettem (ük), mert neki, nem ott volt a helye.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ott beszélgettem a doktornővel, hogy szerintem, nem az a problémás, aki éli az életét (természetesen normális és törvényben szabályozott kereteken belül, tehát nem öl, lop, csal és hazudik), vagy az, aki, mindenféle korlátok, közé szorítja magát, mondván, ne legyen deviáns a viselkedése a mi kis társadalmunkban.
Hiszen, minél inkább önmagad vagy (vagyis deviáns), annál inkább kiszorulsz a perifériára, azokkal, akik hasonló képpen élik szerény kis életüket, mint te.
Hozzá teszem, szerintem is ez a normális.
Lehet, hogy ti, nagyon jól megvagytok ott, és nem igénylitek a törődést, de azok, akik oda száműztek, szinte kötelességüknek érzik, hogy piszkáljanak, és keresztbe tegyenek.
Hogy miért?
Jó kérdés!
Szerintem, szimplán azért, mert így élik ki magukat, hisz tudják, hogy egy egyenrangúval fel sem tudnák venni a versenyt. Ahoz már hülyék kissé (vagy jobban).
A primitivitás, sajnos minden rétegben jelen van. Nem kicsit.
Minket „deviánsokat” ez visz előre, és ettől még inkább önmagunk vagyunk, hisz látjuk, hogy mivé nem szeretnénk válni.
Nálunk sok minden releváns és, ugyanakkor irreleváns is egyben.
A sok apró részlet. Azt szeretjük, nagyon, mert abból lehet építkezni, amivel megvédjük magunkat.
Mint tudjuk, az információ hatalom, és minket, ezek az emberek, akik kiszorítanak, megtanítanak ezekkel az eszközökkel (vissza)élni, hiszen, mi magunktól sosem jöttünk volna rá erre, hogy mekkora kincs is van a kezünkben.
Én azt mondom, hogy sokkal jobb a periférián lenni, mert akkor nem kötnek beléd, és nem akarnak kihasználni, jobban, mintsem azt szükséges.
Ráadásul, élheted az életed, ahogy szeretnéd, mert mindenki magasról tesz rád, mondván, „nem vagy közénk való”.
Pedig, ha tudná, a hülye, hogy ő az, aki kiszorítja magát a mi kis társadalmunkból és beáll a sorba, hogy elfogadják.
Nem tudom, mi ez a nagy megfelelési kényszer az embereknek hívott állatokon (bár nem alacsonyítanám le egyik állatfajtát sem, ezekhez az emberekhez), de elviselhetetlenek lesznek tőle.
A barátok? A perifériáról?
Fontosak, nagyon is! Hiszen, együtt éltek túl. Éppen ezért, vigyázz rájuk nagyon!
Hidd el, minden sudribunkó, előbb vagy utóbb, de a perifériára kerül, kérdés mikor és melyikre, mert senki nem menekülhet meg ettől, és akkor, majd megérti miről is beszéltem. Vagy nem. De ez már legyen az ő baja.
Én büszke vagyok arra, hogy ember és önmagam tudok lenni, az állatok között.
Hidd el túlélni a legnehezebb feladat, és aki erre képes, az tud valamit.
Szeretem, mert éltem meghatározó dolgait mindig is végigkísérte, hiszen, minden, ami fontos az életben, az éjszaka történik.
Mondhatnám azt is, hogy akkor van a premier, és ha nem vagy ott, nem is tudod bepótolni.
És nem is érdemes megpróbálni.
Szeretem, mert bevilágítja a sötétséget, amit nagyon nem szeretek, sőt kifejezetten elrettent.
Nem érted? Nem baj. Nem kívánom, hogy átmenj azokon a dolgokon, amiken én, és így te is félj.
Nem! Te légy csak bátor!!!
Én sem féltem, amíg éltem.
A fény, fontos dolog az éltben, és akkor miért ne ezt?
Mindenki a napra vágyik, én nem.
Ez sejtelmes, és szép, és sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a nap.
Néha ápol és eltakar, vagy tudja, mikor mennyit mutasson.
Kevesen értik ezt, de ők nappal élnek, én meg olyankor vegetálok, és teszem a fennmaradáshoz szükséges és elengedhetetlen dolgokat.
Ám amikor eljön az este, a holdfény, az ÉLET, akkor elememben vagyok.
Biztos megvan az oka, mint ahogy rajtam kívül még vagy több ezer ún. éjjeli bagolynak.
De nem érdekel
Így jó. Nagyon is.
Kiélésednek a lámpák fényei, hangosabbak a zajok, és az egész város együtt lélegzik.
Ha, ezt te nem érezted még, akkor nem tudod, mit hagytál ki, és nem is tudom elmondani.
Ha viszont igen, mond, hogy nincs igazam, és akkor magadnak is hazudsz.
Van kérdés? Ne legyen, csak a tisztesség kedvéért.
Ewet:
Először nem tudtam, mit akarsz a Japán tini-animéval, de aztán rájöttem, hogy enyhén félreolvastam a címet (Sailor Moon) J
Az Ezüst Hold, vagyis a Telihold az éjszaka barátja, így azoknak is a barátja, akik szeretik az éjszakát. Ez kicsit ellentmondás, hiszen az éjszaka a sötétség birodalma, amikor a ragadozók (legyen szó állatról, vagy emberállatról) elindulnak portyáikra, a nappali lények elcsendesednek, ám közben az erdő, a természet, sőt a város is megmutatja a másik, sötétebbik oldalát. És ezt igyekszik ezüst ragyogásával megtörni a Hold. Csodálatos látvány, főleg felhőmentes időben, a város fényeitől és zajától távol. Azonban én nem tudom élvezni 2-3 percnél tovább: szép, megvan még, megvolt. Jön a cselekvés ideje: a tücskök ciripelése mellett egy átkarolás, egy csók… Vagy egy korty a jó hideg sörből.
Nem győzöm milliószor elmondani, de senki nem figyel erre az egy icipici szóra.
Nem tudom miért.
Biztos nem terjed a hangom a levegőben. Vagy szimplán, nem a megfelelő emberek vesznek körül?
Nem is tudom.
De jó lenne kideríteni, mert ezt már nem nagyon bírom idegekkel, hogy csak mondom és mondom, de mindenhol falakba ütközöm.
Én soha nem voltam, az a fal építő típus, de elérték, hogy olyan nagyon magasra emeltem, hogy nem csak, hogy ők nem látnak be, már én sem látok ki.
Sőt sikerült a kulcsot kívülre falaznom. A sors iróniája. Csak röhögni tudok magamon, a kínom miatt.
Segítene valaki?
Nem hiszem.
Hiszen mindenki önző a maga módján. Ezzel nem is lenne baj, de miért nem hallanak azok, akik körül vesznek? Ennyire nem lehet magas az a fal. Vagy mégis?
Valamit ki kell találnom, hogy kilássak.
Vissza akarom kapni az életem. Bár nem is értem, hogy miért lenne az nekem, olyan hű de nagyon jó.
De ettől még kell, hiszen, az-az igazi önmagam.
Szükségem van magamra, hogy túléljek.
Hogy, túléljem a minden napok küzdelmeit, teletűzdelve mindenféle, hülye gyökérrel, akik azt hiszik magukról (szimplán a saját önzőségükből kifolyólag), hogy ők az atya úristenek.
Sajnos nem tudod elmagyarázni nekik, hogy ez nem így van.
MERT NEM HALLANAK MEG.
Szóval, most ugyan körömmel, de bontom a falat.
Hátha.
És mivel, mindig a remény hal meg utoljára, így ………………………………
6 perc és hajnali fél négy, és te lassan nem tudod, mit is kezdj magaddal.
Jó hogy összejött a kis társaság, és mindenki veled örül, de te mégis úgy érzed nem vagy idevaló, jobban mondva nem vagy életrevaló.
A barátok, ha lehet is őket annak nevezni, bár tényleg csak kevesen vannak, nem is értik mi folyik itt, inkább mindenki csak szeretne kikapcsolni és lazítani egy hosszú nap és hét után. De minek is?
Mindig van egy következő nehéz nap vagy hét.
5 perc és hajnali fél négy.
Azon tűnődsz, mit is csinálj magaddal.
Nem értesz semmit és nem tudod, ha mondanak is valamit azt értsd e, amit ők gondolnak.
4 perc és hajnali fél négy.
Mikor lesz már reggel?És mi lesz, ha egyszer csak reggel lesz? Semmi. Mindent megy a maga útján, úgy ahogyan eddig is.
Mindenki éli a maga kis életét, és nem foglalkozik azzal, hogy mi történik a világban odakint.
Minek is tenné, hiszen vele sem foglalkozik senki, és itt a senkin van a hangsúly.
3 perc és hajnali fél négy.
Egyre inkább érzem azt, hogy valamiféle kimondhatatlan fáradság jön rám, és nem tudok szabadulni tőle, bár nem is biztos, hogy szeretnék.
Néha olyan jó lenne csak úgy lenni és nem foglalkozni semmivel, és senkivel.
2 perc és hajnali fél négy.
Lassan ketyegnek a másodpercek, fájdalmasan lassan.
1 perc és hajnali fél négy
Különben is ki akar örökké élni, hisz annak semmi értelme nincsen, mert akkor kik maradnak meg nekünk?
És az esetleges meg maradottakkal mi lesz, vajon ők akarják ezt az egészet?
Nem tudom, és nem is akarom tudni.
Végre, végre, végre
Hajnali fél négy van. Tudod, nem érzek mást, csak azt, hogy ez egy MÁS nap.
Boldogabb? Vagy csak egyszerűen jobb?
Azt hiszem, Mindegy is talán.
Nem tudom, és nem is akarom tudni.
Ewet:
Az idő telik. Erre nincs mit tenni, hiszen múlik. Ez a dolga, a mi feladatunk, hogy ezt valamilyen úton, s módon felejtsük. Akár pillanatokkal, akár órákkal, akár egy élettel. Lényeg, hogy legyen mire emlékeznünk, s legyünk büszkék arra, amit tettünk, amit csináltunk. Akármi is ez, ha utódainknak büszkén mutatjuk, valójában mi is ez: egy, vagy több éjszakás kaland, egy, vagy több „szerelem”, tapasztalatok, szeretet és játék. Igen, JÁTÉK. Ugyanis az élet nem más, mint egy „gamma”: nyomjuk, és valaki előbb. valaki utóbb jön arra rá, hogy mit is nyert, vagy vesztett.
Az a célom, elsősorban az emberekben az a fajta nyereség jöjjön ki, hogy relatíve „mindenkinek” jó legyen: Jól érezze magát az, aki eljött erre a 4 napos bulira, jó legyen annak, aki csak a tücc-tücc zenét bírja ez alatt az idő alatt, és jó legyen mindenki másnak ez alatt az idő alatt.
Igen, naív vagyok. De szeretem ezt az állapotot, egészen addig, amíg másoknak jót nem teszek. Ha ez megtörtént, nincs többre szükségem: alkoholra, kajára, társaságra, barát(nő)re.
Hogy miért? Mert megvan az életcélom: Mindenkinek legyen jó ott, ahol én hosszú távon jól érzem magam…
És ez megvan. Ez történik, immár több,mint 31 éve. A többieket meg sajnálom…
Take, this broken wings, and learn the fly again, learn to leave so free!!!!!
When we here, the voice is sing
Nem is tudod, milyen ez az érzés.
Amikor, szíved szerint a világ végén beülnél egy gomba alá egy esős napon, és csak sírnál, és olyan jó lenne, mert ugye esőben senki nem sétál (tisztelet a kivételnek) a világ végén gombák közt.
Amikor, azt érzed, hogy a mellkasod kettéhasad, de nem tudod, hogy mi fáj jobban, a lelked, vagy a szíved, vagy a letört szárnyaid?
Nem is fogsz rájönni, mert, nincs aki, segítsen, vagy meghallgasson.
Ilyenkor, valahogy senki nincs, aki rá tudna vezetni, hogy nem benned van feltétlen a hiba, és hogy a világ sem olyan szép, mint ahogyan azt te hiszed.
Naív vagy? Nagyon! Bár inkább jóhiszemű, amit ki is használnak, de még mindig nem fogod fel, és nem is fogod felfogni. Így születtél, ez benned van és a legszebb, hogy a pofonok ellenére sem vagy hajlandó változni ilyen téren. Mert minek is? Semminek. Nem éri meg. Miért ne legyél önmagad? Főleg, ha az akarsz lenni? És minek is foglalkoznál a sok „jóakaróval”?
Nehéz. Nagyon is.
Néha nagyon eleged van, és a tehetetlenség az, ami felemészt. Igen. A tehetetlenség!
Tehetetlen vagy a letört szárnyaiddal, a megtört szíveddel, a fájó lelkeddel, és ami a legfontosabb, hogy tehetetlen vagy az elveszett bizalmaddal!
Márpedig bizalom nélkül élni, nem jó, és nem is könnyű, lássuk csak be szépen végre.
Megpróbálni meg lehet, sőt meg is kell, de úgysem fog menni.
Lehet azt mondani, hogy ez nem így van, de ha magadba nézel, bizony rá kell, ébredj, hogy sokkal jobban igazam van, mint sem te azt gondoltad.
Ez egy adok, kapok játék lenne, és ha tőled elveszik azt, ami nem az övék, akkor részedre vége a játéknak.
Amikor, ebbe belefutsz, jobban mondva belekényszerítenek, mert nem te választasz, akkor nem tehetsz mást, mint azt, hogy felállsz a levert térdeidről, megtisztítod, és bekötöd őket, és sziszegve a sajgó sebektől, megindulsz.
Ha lehet, homlok egyenest az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttél, kínosan ügyelve arra, hogy ne veszítsd el önmagad, és mindent, ami számodra érték és fontos volt eddig.
Fájni fog, hidd el. Nagyon is. Kínok közt fogsz rájönni, a teljesen nyilvánvaló dolgokra és összefüggésekre.
Kiborulsz? Halálosan. Olyan nagyon, hogy elgondolkodsz magán a tényen, hogy kihívd egy meccsre a halált, hátha ő győz, csak legyen már vége.
És amikor jön, és elfogadja a kihívást, te mész és úgy teszel, mint aki játszik, de a vesztés tényére utazol. És vesztesz!!!! Hisz ezt akarod. Nagyon!!!!
Akkor jelenik meg az az angyal, aki eddig is ott volt veled, de csak nézni tudta, hogy-hogy rohansz a vesztedbe, és amikor odaértél, a szakadék szélén megfogott és visszahúzott.
Azt mondta, hogy nem ez a te végzeted, még nem, nem így, és nem itt.
Innen meg nem emlékszel semmire, és senkire arról a bizonyos meccsről.
Egyszer csak egy szép napon, amikor eláll az eső, te kisírtad magad, és összevakartad magad a romhalmazod tetejéről, bekötötted a vérző-sajgó szíved, és a törött szárnyad, veszel egy jó mély levegőt, ami kiszorítja majd a fájdalmat a lelkedből, így ez által a mellkasodból, megrázod magad, és újra megtanulsz szépen járni. Lépésről lépésre. Majd futni.
Meglásd, milyen jó lesz újra a széllel, és azokkal futni, akik olyannak szeretnek amilyen vagy.
Ők lesznek azok, akiket BARÁTNAK hívsz majd. Akik nem eltörik a szárnyaid, hanem megtanítanak majd újra repülni, és akik majd veled örülnek, és repülnek, ha neked újra sikerül.
Ewet:
Az ember szeret egy fajta gyönyörű szép álomvilágban élni, főleg akkor, ha a valós világban valamilyen módon hatalmas csalódás éri. Ez az álomvilág lehet egy mese kiragadott része, vallás által megalkotott életképek, vagy akár egy számítógépes játék világa. Kinek milyen a természete, neveltetése, ahhoz fordul álmaiban, elkeseredettségében. Persze előfordulhat, hogy észre sem veszi, hogy immár ott él, nem a valós (?) világban.
Mi lehet az oka, hogy valaki hátat fordít dolgoknak? Mi okozhatja ezt a fajta elkeseredettséget? Szinte mindenkinél ez a dolog a tehetetlenség. Számtalanszor előfordult már, hogy tehetetlenségemben ordítani tudnék.
A legnagyobb ilyen eset dédnagymamámmal történt meg: 90 éves koráig teljesen makk egészségesnek számított, azonban testileg egyre inkább kezdte feladni a harcot. Nem betegeskedett, azonban egészséges elméjét teste hanyatlása gátolta szabadságában. Lánya (nagymamám, aki 70 éves volt akkor) már nehezen tudta ellátni. Három évvel később elméje is kezdett hanyatlani: látszólag egyre kevésbé figyelt a külvilágra, csak nézett maga elé, és egyre többször bezárkózott. Ezért a családom úgy határozott (elsősorban lánya egészsége miatt), hogy beadjuk egy idősek otthonába. Én csak egyszer tudtam meglátogatni, nagycsaláddal mentünk (nagynénémék, unokatestvérek stb.), ám figyelmeztettek, hogy sajnos már nincs magánál. Ez azt jelentette, hogy ült az ágyán, nem igazán fogta fel, mi történik. Mi körbevettük, köszöntünk neki, beszéltek hozzájuk (belőlem egyszerűen egy szó sem jött ki…), adtunk neki csokit, no meg persze az ápolókat is elhalmoztuk. Én meg leültem mellé, mint egy zsák krumpli, és elkezdtem magam elé nézni – ilyenek leszünk…? És ekkor megtörtént az, amit életemben soha nem fogok elfelejteni: hirtelen átölelt, és ezt suttogta fülembe: „Látod, Zoltánkám, hova kerültem…?”
Szóval itt egy pillanatra megállt a szívem. És továbbra sem tudtam egy árva szót sem szólni, ültem magam előtt és szótlanul, némán, de teli torokból üvöltöttem. Üvöltöttem tehetetlenségemben, üvöltöttem magamban egész úton hazafelé és még ki tudja meddig…
Ekkor láttam őt utoljára. Rátért arra az útra, ami gusztustalanul, ordenáré módon, de akkor is: mindenkinek a legjobb.
Hát csak ilyen módon lehet megoldani a tehetetlenséget? Igen. Ahhoz, hogy az ember az általa megszokott környezetét, életvitelét ne változtassa meg gyökerestül, azaz a SZABADSÁGÁT ne veszítse el, igen, csak ez a módszer van. De akkor mi van a másik szabadságával…?
De az élet megy tovább. Megrázkódunk, lenyaljuk vérző sebeinket, és akiknek szüksége van, annak segítünk, hogy együtt tudjunk repülni – a World of Warcraft világában, egy sárkány hátán.
Valahogy úgy érzem, hogy nem szeretnék semmit, senkit, kifejezetten befelé fordulós a dolog.
Az igazság az, hogy az ember hiába kapálózik, lássuk be, nagyon jó érzés az, hogy vannak barátok és ismerősök körülöttünk, akik az ilyen „kishalál” szindrómákon átsegítnek.
Meglátásom szerint, kellenek a „kishalál szindrómák”, mert ettől jutunk előrébb, és ettől válunk erőssé, akár mennyire is nem akarjuk.
Az élet kőkeményen megtanít sok mindenre, és tipikusan úgy, hogy nem kéred, akkor is megkapod, csak, hogy örülj.
Aggódó típus vagyok, igen, de csak a törődés miatt.
Ha nem törődöm, akkor nem is aggódom.
Szeretek szeretni és törődni, és tulajdonképpen ezt várom el a barátaimtól is, akik ezt jól tudják. Szerintem néha kicsit ijesztően ismernek már.
Tudják, mivel lehet megnyugtatni, vagy megnevettetni, akár életkém legsötétebb óráiban is.
És akkor, még van Ő.
Mostmár tudom így hívni (ami nem félreértendő, majd ha lesz, szólok), de nincs még minden részlet a helyén.
Majd lesz, és örülök, hogy van időm, és lehetőségem ezt kivárni.
Érdekel, hogy milyen, miről mit gondol, és mi a véleménye. A vágyai, álmai, és célkitűzései.
Mit ad, és nem ad fel, szóval nagyon sok minden.
Rengeteg miért kérdés van bennem, és hajthatatlan vagyok válasz ügyben.
De egy biztos, előbb vagy utóbb, mindenkitől begyűjtök minden választ a miértjeimre.
Ewet:
Hulla vagyok. Ma nincs kedvem semmihez, de ez elsősorban a fáradságomnak köszönhető. Lehet, hogy e miatt páran szívnak most, de nem tudok mit csinálni. Lehet, hogy ez az a bizonyos „kishalál” állapot?
Hát ne legyen az! Gyűlölöm a természetet e miatt a megnyilvánulása miatt, de beletörődöm, hiszen élek. És élet nincs halál nélkül. Szóval mindegy, hogy kicsi, vagy nagy, gyűlölöm.
Rengeteget törődök mással, másokkal. Nem, ez nem aggodalom, ez inkább egy fajta embertársi dolog. Persze, ha hulla vagyok, akkor ez nehezen megy. Remélem, megértik azok, akik számítanak rám, még ilyenkor is.
Azonban ezt a törődést túlzásba viszem, és nehezen tudom azt felfogni, hogy korlátolt a „hatalmam”. Mint amikor az embernek van 1 liter vize. Ha csak egy kis kancsóba akarja tölteni, akkor magasra fut benne a víz, de ha hatalmas felületet akar lefedni, bizony alig lesz pár milliméter a vastagsága. És akkor még el is folyik, lecsurog az asztalról. Szóval nem egyszer ilyenbe futottam bele, hogy volt egy szép, vékony kancsóm, melyben szinte méternyi magas vízoszlopot tölthettem volna bele, e helyett a vizet inkább az asztalra öntöttem, hogy mindenki kapjon belőle. Persze a kancsót meg időközben más töltötte meg.
Szkeptikus vagyok, így én is keresem a miérteket. Azonban néhány dologra nem találom meg a választ, főleg azokra, melyeket én teszek, cselekszek (pl. a fenti dolog). Mindig azt a választ kapom, hogy egyszerűen ilyen vagyok.
Olyan, amit nem tudsz kiűzni a fejedből, és egy idegszáladból sem, mert mindig visszakúszik, és megvillantja magát.
Ilyenkor, minden egyes esetben, újra és újra felborzolja az összes idegszáladat, és nem enged, míg a gyomrod görcsbe nem szorul, és el nem kezd remegni a térded.
Beívódik a minden napjaidba, minden egyes tevékenységedbe, és mire feleszmélsz, rájössz, hogy nem tudsz élni e nélkül az érzés nélkül, mert olyan, mint a drog, és ha nincs, nem érzed, hogy létezel.
Reggel mikor felébredsz, ez az első érzés, ami beléd hasít, és még a reggeli mosakodásnál használt jéghideg víz sem segít, nem érdekel a reggeli kávéd, mert felsejlik benned az illata, és ahogy a kávé a szádhoz ér, csak a puha forró ajkain jár az eszed, nincs kedved öltözni, mert szeretnéd érezni a bőre melegét, amit már egyszer átéltél.
A leheletet, ami forró és tüzes, és tudod, hogy ha kapod, csak rólad szól.
Ahogy kilépsz a lakásból, ahogy beülsz az autódba, vagy felszállsz a tömegközlekedésre, mindenkiben őt keresed, de nincs, és az a hiányérzet, amit akkor érzel, sokkal rosszabb, mint bármilyen más fájdalom, amit addig valaha is átéltél, pedig átéltél már párat.
A hideg közömbösség, amit nap, mint nap át KELL élj, pedig nem tennél mást, egyszerűen és simán odalépve csak odabújnál, belecsókolnál a nyakába, és megpihennél a vállán, ahogy átölel a karjaival, ami egy menedékként zár el a külvilágtól.
Akkor, de csak akkor tudnád, hogy minden rendben van, és már nem történhet semmi rossz veled, hisz védőszárnyak alatt vagy.
De ahogy kinyitod a szemed, és a kép elillan a szemeid elől, és nem marad más csak a VÁGY, ami nem szűnik.
A szűnni nem akaró vágyakozás, amiről az ember azt hinné, hogy kínzó és rossz, pedig nem, hiszen ez tart ÉLETBEN.
Szeretek fordítani, ezt sokan tudják, akik ismernek, így már csak egy mondat, ami ehhez kapcsolódik:
WHEN YOUR FEELING EMPTY, KEEP IN AN YOUR MEMORY
LEAVE OUT ALL THE REST.
Ewet:
Nem egyszer átéreztem ár azt a fura és felkavaró érzést, amit úgy hívunk, vágy. A vágy az, amikor valamit már megtapasztaltál és újra át szeretnéd élni, vagy még nem tetted, de meg szeretnéd tapasztalni, azonban abban a pillanatban, amikor rádjön ez az érzés, nincs rá lehetőség. Ez a hiány érzete a vágy. Ez lehet egy testi érint(kez)és, egy falat a kedvenc sütidből, és nem utolsó sorban az anyagi kívánság.
Az embert olykor előre viszik a vágyai, olykor igencsak hátráltatják. Ebből kifolyólag igyekszem a vágyaimat kordában tartani úgy, hogy ha egy számomra teljesen abszurd vágy tör rám, kicsit álmodozok róla, majd egy gondolatbeli pofonnal felébresztem magamat. Ez által azoknak a vágyaknak engedek utat, melyek elérhetőek, mi több ezek lesznek a céljaim.
És a cél, a helyesen megválasztott cél vezeti előre az embert. Szvsz
U.i.: Állítólag a szerelem is a vágy egy formája. Eddig nem éreztem soha szerelmesnek magamat, bár nem tagadom, számtalanszor éreztem vágyat egy-egy lány után (ezek persze elsősorban testi vágyak voltak). Azonban soha nem értem el azt a fajta állapotot, melyet elfogadtam magamnak, mint szerelem definíciója (ez mellesleg egy idézet): "Rögtön tudhatod, hogy szerelmes vagy, ha örömet akarsz adni, és nem törődsz a következményekkel" Hwi Noreet (Frank Herbert: A Dűne Istencsászára)
Az embernek nem mindig jó, ha megvannak a rossz beidegződések és szokások.
Jó, ha leszoknak róla, ami nem könnyű, és néha az ember úgy érzi, hogy a feje robban szét, zakatol a szíve, mert kézzel, lábbal tiltakozna valami ellen, ami nem az ő világa.
Aztán megtörik, vagy saját magát hajtja igába, mert ez az élet, nem szól másról, mint kompromisszumok tömkelegéről.
Annak sem jó igazán, aki felállítja a szabályokat, annak meg főleg, aki elszenvedi.
Pont ezért lesznek rossz beidegződéseink, hiszen ezek a szabályok lassan, de biztosan a bőrünkön keresztül, vagy, éppen, ahogy belélegezzük, ívódnak belénk, és válnak a minden napjaink részévé, és meghatározó elemévé.
Gondolom, mindenki tudja, hogy ezektől megszabadulni, egyenlő a lehetetlennel, mégis sokszor megpróbálkozik az ember vele, hogy egy újabb hülye szokást vegyen fel.
Mert azért lássuk be, hogy csak valami miatt vagyunk ezeket hajlandóak feladni, és viszont senki nem ismeri be, hogy az is csak egy újabb hülye szokás.
Tehát a csöbörből-vödörbe tipikus esetéről beszélgetünk.
Akkor meg miért is szokja le róluk?
Hogy megfeleljek másoknak?
Nem, köszi.
Akkor inkább maradok RENITENS, ahogy ők hívnak.
Én, meg csak kuncogok rajtuk, mert én boldog vagyok, azzal és úgy, ahogy élek, ők meg csak hajtják azt, hogy mások boldogok legyenek, és mindezt úgy, hogy azt hiszik, milyen jó nekik.
Hát basszák meg.
Ewet Breaking the haBit :-P
Rossz szokások? Mit jelent ez? Egyáltalán, mi az hogy rossz? Ez lehet objektív fogalom, de erősen szubjektív is. Objektívan rossz egy cselekedet, ha azt később megbánjuk, mert a külvilág rossz szemmel (milyen szemmel is…?) néz ránk. Szubjektívan rossz, ha mi magunk érezzük úgy, hogy nem kellene – bármilyen külső befolyásoltság nélkül.
Az objektivitással mindig az a baj, hogy szabályokra épül. A szabályok meg korlátoznak, ami szintén rossz.
Mit lehet tenni? Vagy toleráljuk a szabályokat és fejet hajtunk nekik, vagy valóban a szabályok megalkotóinak szemében renitenssé válunk. Egyikhez túl rugalmasnak, másikhoz túl merevnek kell lennünk.
Akkor mi a megoldás? Erre a választ az életem egyik alapdefiníciója adja: Mi az a SZABADSÁG? Az, amikor bárki bármit tehet egészen addig, míg mások szabadságát nem veszélyezteti.
Persze ez a definíció már felállít egy szabályt, azonban utat nyit az olyanoknak, akik renitensek: keressenek olyan másképp gondolkodókat, akiket nem feszélyez az ő „érdekes” cselekedeteik. Durván szólva: a gyilkos (ösztönökkel rendelkező) keressen öngyilkosságra készülő embereket. Persze ezt lehet finomítani, de a lényege, hogy mindenki megtalálhatja a maga párját eme definícióban.
Persze szabályokra mindig is szükség volt, és szükség lesz, amíg ember az ember. Azonban egy szabály akkor jó, ha az egyértelműen a többség javát szolgálja. Ebben az esetben a kissebség vagy szót fogad, vagy renitensé válik. Mivel számtalan szabály van, ezért gyakorlatilag mindenki kicsit fejet hajtó, kicsit renitens is. De ez talán így van jól… (?)
Bár még nem az igazi, mert azért, fúj a hűvöskés szél.
Mondjuk ennyi, kell, mert azért lássuk be, még csak tavasz van, és ez ezzel együtt jár.
Szeretem a napsütést, valahogy, mosolyt visz mindenki életébe, nem olyan szürkék, és rosszak a reggeli munkába menetek, vagy éppen a már hazafelé tartókat melengeti kicsit.
Mindenképpen pozitívum az életben, mert nélküle sok mindent kéne nélkülöznünk.
Ebből, főleg a mosoly hiánya fájna.
Nem szeretek mosoly nélkül élni, akár adom, akár kapom.
Életem egyik fő eleme.
Én, most tanultam meg megint mosolyogni
És jó.
Nagyon is.
Mindegy is, hogy valami, vagy valaki miatt jön elő, napsütötte, meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki már rég nem élt vele.
Ettől lesz igazán szép az élet, és sokkal könnyebb minden kín, fájdalom, és elkeseredés, vagy, ha csak a gondok megoldására gondolok, abban is sokat segít.
Mosolyogj, még akkor is, ha fáj, mert az élet nem könnyek közt nehéz igazán, hanem kínok közt is mosolyogva.
Hidd el nekem, én tudom.
Van benne tapasztalatom.
Ez egy igazán szép napsütötte nap.
Ewet Süt a nap
Ennek is eljött az ideje, mint mindennek, aminek részt kell vennie a természet körforgásában. Kisütött a Nap, az éltető energia. Lassan rügyeznek a fák, elkezdték reggeli csivitelésüket a madarak, azaz ébredezik a természet. Az emberekben is felbukkan egyfajta plusz energia, mely a téli fáradság, levertség végét jelentheti. Az ember azonban buta lény, nem mindig fedezi fel, hogy ő is a természet szülötte. Igen gyakran nem ébred fel téli álmából, továbbra is magába fordul, motyog egy kicsit, és legszívesebben aludna tovább, csak mások ne zavarják. Szerencsére sokan a „mások” közül tudják, mit jelent az, ha a tavasz első meleg napsugara felragyog, és lágyan, szinte forrón simogatja arcukat. Ekkor önként mosolyra húzódik a szájuk, felpezsdül a vérük. Akik meg tovább alszanak, azok vagy felpattanva „ágyukból” velük tartanak, vagy mogorván magukra húzzák téli köntösüket és elvonulnak.
Azonban mindez csak érzelem. Egy fajta különleges biokémiai reakció, melyet az állatvilágban egyedülállóként az ember fejlesztett ki. Mosolyogni, vagy morcogni… Az ösztönök utáni lépés, mely állítólag kiemel minket a Föld többi élőlénye közül. E két dolog úgy áldja, vagy sújtja az emberiséget, ahogy a Nap ragyog, vagy elbújik egy felhő mögött. Törvényesen, úgy, ahogy annak lennie kell.
Azonban kérdés, hogy Nap vajon tud-e mosolyogni? Számos gyermekrajzon ez szerepel. És őket még nem a mi érzelmeink, szabályaink irányítják, hanem erősen ösztönlények (mely olykor jó, olykor rossz), azaz a természet fiai, lányai. Tehát nagy valószínűséggel igazuk lehet. Butaság…? És ha igen, akkor mi van…?
Mosolyogjunk hát mi is, köszöntsük így, gyermekként a tavaszt! Azonban, ha nehezünkre esik, hát nőjünk fel, vonuljunk félre. De ekkor ne csodálkozzunk, ha számos mosolygó ember bután néz ránk!
Ha van miért, akkor meg főleg. Ha nincs, akkor ott gáááz van, nagyon.
Van, aki egy érzésért harcol, valaki egy másik személyért, valaki a vagyonáért, és még sorolhatnám, de minek is, hiszen ahányan vagyunk, annyi féle dologért megy a mindennapi kűzdelmünk.
Miért is kűzdünk?
Többek közt, mert buzog bennünk a túlélő ösztön, és mert a végtelenségig önzőek tudunk lenni. Hiszen, ha ez nem lenne belénk kódolva genetikailag, akkor, ma sehol nem tartanánk.
Érdekes dolog ez, hiszen sokan, sokféle képpen kűzdünk meg, és olyan nagyon sokan vannak, akik elvéreznek a csatamezőn, csupán csak a tapasztalatlanságukból kifolyólag, vagy azért, mert nem elég kitartóak.
De aki kitartó, annak nem is kell sok tapasztalat, hiszen az eltökéltség rávisz arra, hogy használd az eszed, és kijátssz mindenkit, ami által eléred a célod.
És végül is ez a cél, nem?
De vigyázz, mert ha nem jó a cél meghatározás, akkor hiába van neked a legjobb taktikád, felesleges időpocsékolás az egész, mert nem éred el, hiszen nem neked szánták.
És, akkor még mindig ott vannak azok, akik nagyon is tapasztaltak és még annál is dörzsöltebbek. Velük mi van?
Semmi. Ők is ugyan olyan harcosok, mint te, de ez nem jelenti azt, hogy golyóállók, kicsit sem. Sőt! Mivel megvannak a bevált taktikáik, így, ha okos vagy (és miért ne lennél, hisz túlélni szeretnél, és győzni), akkor megfigyelsz, közeledsz, de mindig CSAK a megfelelő időpontban támadsz, és győzöl.
Hiszen ez nem lehet másképp!
Kitartás, és ész kell hozzá csak, hidd el, mert tapasztalatból beszélek.
Ja, persze, és egy jó nagy adag merészség.
Nincs olyanod?
Dehogynem, csak nem tudsz róla. Mindenkiben benne van. Méghozzá genetikailag.
TÚLÉLÉSRE JÁTSZOL, ne feledd!!!!! Persze, hogy benned van.
Csak kell, az-az első jó mély levegő, amit nehéz megtenni, de nem lehetetlen.
Utána hajrá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Úgyhogy ne feledd:
Mély levegő, kifúj, átgondolod még egyszer a taktikád, és mész a csata mezőre, harcolsz kifulladásig, bízol önmagadban és a tudásodban, és, ha ez mind megvan, akkor:
NYERSZ!!!!! (hiszen, miért is ne nyernél?)
Legrosszabb esetben is maximum, ha mást nem is, de tapasztalatot a következő harchoz, biztosan.
A befelé fordulásod egy egyszerű, szimpla, és sokak számára nem érthető állapot.
Nem érted, hogy miért nem hallanak, vagy látnak meg, de végül is mindegy, mert amúgy sem akarsz senkivel beszélgetni, hisz gyászolod magadat.
Ez számodra így is van jól, hiszen senki nem ért meg, nem érez át veled semmit, mert nem is tudnak rólad semmit. Akkor meg miért tennék? A nagy védekezés eredménye, hogy totál egyedül maradsz. Mindenben.
Nem kellett volna akkor a falat húzni magad köré, és akkor esetleg lett volna ember, aki hozzád szól. Még időben.
De most nem maradt más, mint a befelé fordulás, a magány, és a meg nem értés.
Észre sem veszed, hogy folyamatosan olyan vagy, mint egy macska, aki éppen fúj és karmol, ha valaki meg akarja simogatni, és szeretné felvenni, hogy hazavigye megetetni.
De miért is?
Oka, na az nincs.
Vagy csak te sem tudsz róla. Vagy nem is akarsz tudni róla.
Jó ez így most? A csend, a magány, hogy, nincs aki hozzád, szóljon, és kihúzzon a víz alól, hogy, kapj végre levegőt?
Dehogy jó. De olyan rég óta beléd van ívódva a harc, hogy már félő, nem tudsz más lenni, hiába is szeretnéd.
De figyelj! Alakul ez majd, csak kitartás kell hozzá. Nem is kevés, de megéri. Másképp nem mondanám.
Bízni, a legnehezebb dolog a világon. De ha sikerül, még akár BOLDOG is lehetsz.
Ewet Befordulás
Érzelmi lények vagyunk: Olykor boldogok, olykor bánatosak; olykor társaságiak, olykor magányosak. Egy részt a külvilágtól függ, mit választunk, de nagyrészt tőlünk.
Ha valamikor elérjük a magányos-bánatos „szakaszt”, nagyon rosszra fordulhat a dolgunk. Igyekszünk mi magunk megválni a bánattól, azonban erre igen gyakran se energiánk, se kitartásunk nincs. És ekkor befordulunk.
Jó ez? Valakinek egy rövid ideig (percekig) igenis szükség van erre az állapotra. Ekkor meg tudja vitatni magával, mi jót és mi rosszat tehet. Azonban, ha (akár valóban, akár az érzelmei miatt eltompított látószögében) csak a „rossz” irány tárulkozik fel előtte, bizony elhúzódhat a „befordult” állapot, ami roppant károkat okozhat…
Én tisztán látónak érzem magam, ezért még sosem fordult elő, hogy befordultam… És most hazudtam… Hihetetlen, de nem érzelem, nem az élet vitt el a befordult állapotba, hanem egy film.
Egy olyan japán rajzfilmsorozat (Neon Genesis Evangelion), melynek története első pillanatban (másodikra, sőt sokadikra is) gyermeteg sci-fi mesének látszik. Olyannyira „gyermeteg, érdektelen” történetnek, hogy a rendező az eredetileg 26 részesre tervezett sorozat utolsó két részét egy év után újra feldolgozta - immár egy két részes mozifilmként -, mert a rajongók, akik végig kísérték a sorozat történetét, nem értették, pontosan mi zajlott le a főhős lelkében, mi több, pontosabban mi is a vége a filmnek? Az eredeti sorozat vége igen művészi lett, a rendező gyakorlatilag csak homályos utalásokat tett arra, mit is szánt a mű végére. Ellentétben a mozifilmekkel (End of Evangelion), ahol iszonyatosan brutálisan odatolta az értetlen közönség képébe, hogy mit is akart a film valójában. Véleményem szerint a rendező az első próbálkozásában még „gyáva” volt ahhoz, hogy igazán, egyértelműen befejezze a történetet (ezért ezt csak jelképesen tette), ám a rajongók nyomására bepöccent, és olyat tett az asztalra, melytől mindenki lehidalt.
Még én is… Miután végignéztem a filmet (a kibővített befejezéssel), három napig nem lehetett hozzám szólni. Egyszerűen eldobtam az ékszíjat és befordultam… Ilyen nincs, egyszerűen alig bírtam felfogni ép ésszel, mit művelt az alkotó, mit tett!
Hatalmas, lenyűgöző és döbbenetes!
És ez, pontosabban eme „gyermekfilm”, és annak is a vége befordulásra kényszerített. Három napig emésztettem a történteket, három napig aggódott a barátom, mi van velem. És a szótlanság, és a magány 3 napig tartott, mert erre volt szükségem, hogy megemésszem, hogy feldolgozzam a látottakat…
A barátom, az ismerőseim, a testvérem nem nézték végig. Csupán kb. az első 10 részig jutottak el, ami valóban gyermetegnek tűnik. Azonban már ott is erősen koncentrálni kell, hogy megértse az ember a többi rész lényegét.
Hát én megértettem…
U.i.: Nem, sem horror, sem sex nincs benne (persze mindkettőből akad egy csipetnyi, de nem annyi, hogy egy 14 éves gyerek ne láthassa – csupán ő abszolút nem fogja megérteni a sorozat lényegét)
Sokan nem szeretik, mert félnek a víztől, vagy attól, hogy vizes lesz a ruhájuk, vagy nem is tudom. Én imádom akkor is, mert a ruha majd kiszárad, meg a hajad is.
Utána, egy jó forró fürdő, és olyan nagyon tisztának érzed magad, de főleg lelkileg.
Engem megnyugtat, ha hallom az eső halk kopogását, és senki nem mászkál mellettem, mert más szerencsére nem szereti az esőt.
Állsz, és csak kopog szépen halkan, és monotonan, ami nyugtatólag hat az ember idegeire, csak mások ezt egy elektromos kütyüből hallgatják, én meg nem.
Szerintem fontos az, hogy az ember néha megtisztítsa a lelkét, még ha nem is tett rossz fát a tűzre, mert sok olyan dolog van, ami csak úgy ráül, mint a kockakő és nem tudsz tőle szabadulni. Na látod erre, remek alkalom, egy jó kiadós eső.
Szó szerint bugyiig ázni, és fázni (mert ez is hozzá tartozik), és ha lehet semmire sem gondolni, csak állni az esőn, és érezi, ahogy végig folyik az arcodon, és a nyakadon, a kiábrándítóan hideg víz, és érezni, hogy minden ruhád el kezd rád tapadni.
Azt, azért szerintem leszögezhetjük, hogy az esőben van valami megfoghatatlan, még akkor is, ha tudod, hogy honnan, és hogyan lesz.
Van benne valami életre hívó. Ez a jó megfogalmazás.
Életre hív.
Akkor, ha magad alatt vagy, akkor, ha boldog vagy, akkor, ha tehetetlennek érzed magad, egyszóval bármikor képes arra, hogy örömöt hozzon azokba a nagyon szürke hétköznapokba.
Ahogy, állsz kint a hidegben, szürkeségben, esetleg zenét hallgatva, feltölt, és új energiával lát el.
Sok-sok elhatározást meg lehet így hozni, és mivel ilyenkor az ember úgy érzi, hogy legyőzhetetlen, általában, ezeket az elhatározásokat véghez is viszi.
Erről tényleg sokat lehetne írni, de most valahogy nincs kedvem.
Nem szeretnék általánosságokat leírni róla, hisz már úgy születünk meg, hogy ezeket tudjuk mindannyian.
Azok, akik kapcsolatban vannak vele, azért, azok, akik nem, azok meg azért.
Mégis vagy egy érdekes varázsa.
Próbáltam sokszor rájönni miből is fakad, de valahogy sosem jutok el a megfejtésig.
Lehet, nem is létezik megfejtés!?
Talán mindenkinek kicsit más ez a varázs, és éppen ettől jó ez az érzés, és főként megnyugtató (már akinek, ugye)
Ez, kicsit hasonlít a szerelemre, hisz az is mindenkinek más-más, és a végén mindenki ugyan azt érzi.
De ettől szép, és szerintem ez igaz az óceánra is.
Mit is jelent nekem?
Nagyon is sok mindent, talán túl sokat is.
Főleg attól kezdve, mióta megejtettük első találkozásunkat a csendesnek nem mondható éjszakában.
Tudod, annyira mókás volt, ahogy jött és csak jött, de nem volt haragos, csak olyan finoman simogatott. Olyan nagyon finoman érintett, és ugyan ilyen finoman húzódott vissza, figyelve arra, hogy akkor is simogasson.
Érdekes és jó érzés ez, és ha egyszer megérzed, akkor utána csak erre gondolsz.
Hideg éjszakán azért, mert a levegő olyan forró volt ott a parton, hogy kifejezetten jól esett a hideg érintse, nyári forró estén, pedig másra sem vágysz, csak erre, és azért jut eszedbe folyamatosan.
Az első randink olyan jól sikerült, hogy azóta, elvonási tüneteim vannak.
Megnyugtat, megnevettet, ahogy csiklandoz, és simogat, ha arra vágyom.
Hozzám a víz nagyon közel álló közeg, és olyan jó, ahogy tulajdonképpen korlátok közt ugyan de mégis szabadon létezhetsz benne.
Megtisztít és felfrissít. Attól függ, mire kéred.
Akkor ott és úgy, ahogy kéred.
És ez jóóóó, kifejezetten nagyon jó.
Nem tudod? Próbáld ki.
De szólok előre, hogy mint a szerelemnél, itt is függővé válsz.
De, ez nem baj.
Nem fog elhagyni, és megcsalni sem, mindig ott lesz neked, ha akarod.
Bízz benne.
Bízz bennem!
Ewet Az Óceán
Még nem tapasztaltam érintését. Még nem tudom, milyen az, mikor a több ezer kilométer hosszú víztömeg megérint, megcirógat, majd visszahúzódik, hogy ezt újra és újra megtegye. Közben hallod, ahogy csobog, ahogy hullámzik. Eme érzékzuhatag a legtöbb embert megőrjíti, hiszen sejtjei túl sok olyat tapasztal, melyekre évezredek, év milliók emlékei hajtják: vissza a vízbe, az Ősóceánba, hiszen ott születtünk!
Én nem tapasztaltam az Óceánt, csupán kistestvéreinek érintését, a Tengerek habjait. Megérintették testemet, körülölelt, fülembe zúgott, simogatott, majd olykor-olykor visszavonult egy kicsit, hogy újra kezdje.
Nem szerettem belé. Ösztöneim, ősi állati ösztöneim belehajtottak, megmártóztam benne, élveztem ölelését, de tudtam, hogy ez nem az én helyem. Nem vagyok szerelmes belé…
…, mint ahogy semmi, vagy senki másba eddig még. Szeretem, ha körbevesznek, körbeölelnek, szeretem, amikor zsonganak körülöttem, mi több, vágyat is éreztem az ilyen érzések felé, de még mindig nem tudott annyira lekötni ez az érzelmi hullám, hogy ragaszkodjak hozzá, mi több, én keltsek hullámot más felé.
Inkább lubickolok még, hagyom, hogy nyaldosson a hullám, de nem engedem, hogy magáévá tegyen.
Nem tudom, miért. Talán mert nem szeretnék megfulladni…? Át kéne engednem a testemet egy Óceánnak…? Inkább a Napnak. Az még ősibb…
Sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy mekkora ego-val rendelkeznek, ami nem biztos, hogy baj, csak nem biztos, hogy egészséges.
Az, hogy mi is tartozik az egészséges vonal alá, illetve fölé a társadalom dönti el, vagy mi magunk?
Aki kevesebb ego-val rendelkezik, az másra hajlamosabb azt mondai, hogy „te egoista vagy”?
Szerintem mindenképp, hiszen az egoizmussal, nem jár önbizalom hiány, és mint tudjuk az önbizalom nem megléte, sem egészséges.
Mindig azok a fránya külső tényezők azok, amik meghatározzák az életünket. De miért is?
A vicc az, hogy azért, mert egoisták vagyunk. Na, itt jön képbe, a 22-es csapdája.
Minél jobban megpróbálunk megfelelni, annál jobban vagyunk egoisták, egészen addig, amíg meg nem tör valami minket és onnantól kezdve már épp, hogy a másik oldalt erősítjük.
De be tudjuk csapni a körülöttünk élőket, és a társadalmat?
Simán, és nem kell mást tennünk, mint, hogy csak egy kis erőt veszünk magunkon, hiszen a sok egoista úgy sem figyel ránk, hiszen el van foglalva a maga kis „színjátékával”.
Ha ügyesek vagyunk, akkor el lehet lavírozni a periférián, ha azonban nem jó a színjáték, akkor viszont megbukunk, és innen megint csak a lelki problémák jönnek, vagyis az önbizalom hiány.
Vannak olyan emberek, akik nem foglalkoznak az elbukás lehetőségével, és kicsit sem aggódnak, mert ha el is buknak, akkor sem a te véleményed fogja érdekelni, hanem az, hogy önmaga felé, hogyan számol el.
Na, ezeket az embereket hívom én abszolút egoistának.
Vannak, és lesznek is ilyenek.
Az a baj, hogy pont ezért, mert nem hallgatnak senkire, buknak el folyamatosan, és nem is értik meg mi történik velük.
Utolsó kommentek