Chrysse

Chrysse           Az óceán

Erről tényleg sokat lehetne írni, de most valahogy nincs kedvem.

Nem szeretnék általánosságokat leírni róla, hisz már úgy születünk meg, hogy ezeket tudjuk mindannyian.

Azok, akik kapcsolatban vannak vele, azért, azok, akik nem, azok meg azért.

Mégis vagy egy érdekes varázsa.

Próbáltam sokszor rájönni miből is fakad, de valahogy sosem jutok el a megfejtésig.

Lehet, nem is létezik megfejtés!?

Talán mindenkinek kicsit más ez a varázs, és éppen ettől jó ez az érzés, és főként megnyugtató (már akinek, ugye)

Ez, kicsit hasonlít a szerelemre, hisz az is mindenkinek más-más, és a végén mindenki ugyan azt érzi. 

De ettől szép, és szerintem ez igaz az óceánra is.

Mit is jelent nekem?

Nagyon is sok mindent, talán túl sokat is.

Főleg attól kezdve, mióta megejtettük első találkozásunkat a csendesnek nem mondható éjszakában.

Tudod, annyira mókás volt, ahogy jött és csak jött, de nem volt haragos, csak olyan finoman simogatott. Olyan nagyon finoman érintett, és ugyan ilyen finoman húzódott vissza, figyelve arra, hogy akkor is simogasson.

Érdekes és jó érzés ez, és ha egyszer megérzed, akkor utána csak erre gondolsz.

Hideg éjszakán azért, mert a levegő olyan forró volt ott a parton, hogy kifejezetten jól esett a hideg érintse, nyári forró estén, pedig másra sem vágysz, csak erre, és azért jut eszedbe folyamatosan.

Az első randink olyan jól sikerült, hogy azóta, elvonási tüneteim vannak.

Megnyugtat, megnevettet, ahogy csiklandoz, és simogat, ha arra vágyom.

Hozzám a víz nagyon közel álló közeg, és olyan jó, ahogy tulajdonképpen korlátok közt ugyan de mégis szabadon létezhetsz benne.

Megtisztít és felfrissít. Attól függ, mire kéred. 

Akkor ott és úgy, ahogy kéred.

És ez jóóóó, kifejezetten nagyon jó.

Nem tudod? Próbáld ki.

De szólok előre, hogy mint a szerelemnél, itt is függővé válsz.

De, ez nem baj.

Nem fog elhagyni, és megcsalni sem, mindig ott lesz neked, ha akarod.

Bízz benne.

Bízz bennem!

Ewet            Az Óceán

Még nem tapasztaltam érintését. Még nem tudom, milyen az, mikor a több ezer kilométer hosszú víztömeg megérint, megcirógat, majd visszahúzódik, hogy ezt újra és újra megtegye. Közben hallod, ahogy csobog, ahogy hullámzik. Eme érzékzuhatag a legtöbb embert megőrjíti, hiszen sejtjei túl sok olyat tapasztal, melyekre évezredek, év milliók emlékei hajtják: vissza a vízbe, az Ősóceánba, hiszen ott születtünk!

Én nem tapasztaltam az Óceánt, csupán kistestvéreinek érintését, a Tengerek habjait. Megérintették testemet, körülölelt, fülembe zúgott, simogatott, majd olykor-olykor visszavonult egy kicsit, hogy újra kezdje.

Nem szerettem belé. Ösztöneim, ősi állati ösztöneim belehajtottak, megmártóztam benne, élveztem ölelését, de tudtam, hogy ez nem az én helyem. Nem vagyok szerelmes belé…

…, mint ahogy semmi, vagy senki másba eddig még. Szeretem, ha körbevesznek, körbeölelnek, szeretem, amikor zsonganak körülöttem, mi több, vágyat is éreztem az ilyen érzések felé, de még mindig nem tudott annyira lekötni ez az érzelmi hullám, hogy ragaszkodjak hozzá, mi több, én keltsek hullámot más felé.

Inkább lubickolok még, hagyom, hogy nyaldosson a hullám, de nem engedem, hogy magáévá tegyen.

Nem tudom, miért. Talán mert nem szeretnék megfulladni…? Át kéne engednem a testemet egy Óceánnak…? Inkább a Napnak. Az még ősibb…